I. RÉSZ KOLUMBUS
I.
(Kolumbus Kristóf tengerészszé lesz; veszélyben forog; megnősül.
Madeirába megy s kereskedéshez fog.)
Genuában, Olaszország egyik legnagyobb s legszebb kikötővárosában
született Kolumbus Kristóf 1456-ban. Atyja és rokonai tengerészek
voltak; benne is a tengerészet iránti erős hajlamok már kora ifjuságában
mutatkoztak. Erős, szivós testalkattal s szép észbeli tehetséggel volt
megáldva; e mellett bátor, vidám és kitartó volt; a mibe egyszer
belekezdett, azt csinálta addig, a mig csak birta s be nem fejezte.
Abban az időben a tudományos könyvek legnagyobb része latin nyelven
voltak megirva. A ki latinul nem tudott, az a magasabb tudományokban nem
is képezhette magát. Fölvilágositák erről Kolumbust, s rögtön ráadta
magát e nyelv megtanulására; rövid idő alatt már kezdte érteni annyira,
hogy a földleirást, a földméréstant és a csillagászatot az akkori
legjobb munkákból tanulhatta, ezekben s a rajzolásban kitünt már 14-éves
korában annyira, hogy kész, tanult tengerészszé nyilvánittatott; birt
mindazon ismeretekkel, a melyekkel akkoriban egy jó
tengerész-kapitánynak birnia kellé. Első tengeri szolgálatait a Földközi
tengeren teljesité, miután a hajók legtöbbje csakis ott járt-kelt,
rövidebb tengeri utakat téve. Kolumbus vágyott nagyobb tengeri
kirándulásokra s csakhamar olyan hajóra vétette fel magát, mely az
Éjszaki tengerig felhatolt. Visszatérve, egy rokonának a szolgálatába
állott, ki czirkáló hajóival hol a velenczeieket, hol a törököket mint
ellenségeket támadta meg a tengeren. Egy ily tengeri harcz közben majd
az életét veszté. Az ő hajójához kapcsolódott velenczei égő hajótól
tüzet fogott az is s oly gyorsan lángba borult, hogy csak kevesen tudtak
róla menekülni. A kevesek közé tartozott Kolumbus is; beleveté magát
elszántan a tengerbe, megmarkolt egy evezős lapátot s hosszas,
fáradságos úszás után szerencsésen partja jutott. Portugál föld volt az,
hol megmenekült és Lizabonba ment.
Abban az időben a portugálok voltak a világ legbátrabb, legtapasztaltabb tengerészei. A végtelennek tartott Atlanti Oczeánra messze bementek kalandozni s egy ily vakmerő kirándulásuk alkalmával két szigetet, Portosaut és Madeirát, fedezték föl. E fölfedezéssel annyira nekibátorodtak, hogy folytonosan nyugati irányt tartva, a keletindiai utat vágytak felfedezni. Kolumbus Lizabonban, több tekintélyes tengerészszel kötött ismeretséget, kiknek társaságában gyakran megbeszéltetett a Keletindiába hajózás lehetsége nyugati irányban. Akkor még Afrika körülhajózását meg sem kisérlettek. Velenczeiek közvetiték a keletindiai kereskedést. Indiából Suezig hozták az árúkat; a földszoros nem volt még átmetszve; onnét Alexandriáig szárazföldön kelle azokat továbbitaniok, mignem ott ismét hajóra rakva vitték Velenczébe.
A ki- és berakodás, a szárazföldi út sok kellemetlenséggel, még több költséggel járt, ugy hogy egy megszakitás nélküli, közvetlen viziút fölfedezése méltán nagyfontosságu kereskedelmi és hajózási kérdésnek tekintetett.
A házasságával Kolumbus közelebb jutott nagy rendeltetéséhez. A fentebb emlitett szigetek egyik fölfedezőjének, egy kiváló tengerész-kapitánynak a leányát vette nőül. Birtokába kerültek annak naplói s jegyzetei s azokat búvárkodva, ellenállhatlan vágyat érzett meglátogatni ez új szigeteket. Csakhamar hajóra szállt és Madeirába ment, hol több éven át mint kereskedő élt, meglátogatva a Kanári és Azóri szigeteket, majd Afrika partjait.
II.
(Egy ismeretlen, új földrész fölfedezésének eszméje érlelődik meg Kolumbusban,
s hogy azt megvalósithassa, anyagi támogatásért Genua tanácsához,
majd Portugáliához, Angliához és Spanyolországhoz folyamodik.)
Tengeri kisebb utazásai közben folyvást a Lizabonban annyiszor
megvitatott keletindiai tengeri út fölfedezésén törte a fejét. A
portugálok Afrika megkerülésével keresték azt, ő azonban egy közelebbit
s biztosabbat óhajtott fölfedezni nyugati irányban. Ha a föld gömbölyű,
gondolá magában, folyvást nyugatnak vitorlázva, okvetlen Indiáig kell
eljutni, ha ugyan hamarább nem akad szárazföld. Hogy pedig
szárazföldnek, legyen az akár India túlsó fele, akár más földterület,
okvetlen kell, még pedig nem valami nagy távolságban, nyugat felé
léteznie, több, figyelmet érdemlő jelenségekből majdnem biztosra
következteté.
Igy egy izben portugali hajósok az Atlanti tengeren nagy távolságra nyugatnak beevezve, egy mesterségesen faragott fát fogtak ki a vízből, melyet nyugati szelek hajtottak arra, s a mely fa egészen elütő volt az Európában tenyésző fanemektől.
A honnét tehát e fa jött, ott embereknek is kell lakniok.
Később Kolumbus sógora egy hasonlóan nyugatnak tartó utazásában szintén faragott fára lelt a tengeren, melyet nyugati szél hajtott feléje.
Az Azóri szigetek partjain egyébként gyakran lehetett oly úszó fadarabokat, sőt egész fatörzseket találni, melyek nyugati széllel hajtattak oda, s a mely fákról ki lehetett mutatni azt, hogy azok egy idegen világrész növényzetéhez tartoznak.
De a legbiztosabb jelenség mégis az volt, hogy egy tengeri vihar alkalmával, nyugati szél által korbácsolva, a habok két emberi holttestet dobtak partra az Azóri szigeteknél. Ez emberek nem hasonlitottak sem az európaiakhoz, sem az afrikaiakhoz, sem az Ázsiában ismert népfajokhoz.
Ekkor Kolumbus kezdett meggyőződni afelől, hogy Kelet-India és Európa közt létezik még egy föl nem fedezett emberlakta földterület.
Eltökélé tehát magában, hogy azt minden áron fölfedezi.
Mielőtt azonban hozzá fogott volna valamihez, számitásait és következtetéseit jónak látta megbeszélni egy akkor élő nagy tudóssal, egy flórenczi orvossal.
Az orvos mindenben igazat adott Kolumbusnak s oly adatokat sorolt fel, melyek még inkább meggyőzték számitásainak helyessége felől.
Ekkor eltökélte magát, tervét mielőbb keresztülvinni.
Először is anyagi segélyre volt szüksége s némi tekintetben erkölcsi támogatásra. A fölfedezés kiváló hasznának felajánlásával tehát először is szülővárosához, Genuához fordult. Annak akarta a dicsőséget megszerezni. A genuai tanács azonban hidegen elutasitotta, ráadásul még ki is gúnyolta kivihetetlen tervével.
Kolumbus azonban nem csüggedett. Lizabonba ment s ott adta elő szándékát. Meg is hallgatták az érveit s előterjesztéseit illő komolysággal; de nem akarták őt a dicsőségben részeltetni. Titkon egy hajót szereltek fel s azt egy portugali kapitány vezénylete alatt messze elküldték nyugatnak. A kapitány azonban nem mert a bizonytalanságnak neki menni; mikor már fogytán voltak az élelmi szerei, visszaforditá hajóját s nagy inség közt vergődött haza.
E balsiker Kolumbusnak az egész tervét a kivihetetlenség rossz hírébe keverte, s miután amugy is kijátszatott, elhagyta Portugáliát s Madridba ment. Nem bizván azonban a spanyol udvarban, nehogy sok időt veszitsen, fivérét, Bertalant Angliába küldé, hogy az tapogatódzék az ottani körökben, kit kellene tervével megkinálnia?
Spanyolországban katholikus Ferdinánd uralkodott, ki bizalmatlan, nehézkes elhatározásu fejedelem volt. Neje: Izabella hamarább tett ugyan valamit, de férje beleegyezése nélkül ő sem ártotta magát semmibe.
Mindezekhez járult még Kolumbus hátrányára az a körülmény is, hogy a spanyol király a Granadán uralgó maurok utolsó fejedelmével éppen háborúskodott.
Ferdinánd és Izabella szivesen fogadták ugyan Kolumbust s nagy érdekkel hallgatták végig előterjesztéseit, de elhatározásukat attól tették függővé, hogy mit mond majd reá egy szakértőkből összehívandó tanács. Kolumbus szerencsétlenségére nemcsak tudatlanokból, de iránta határozottan rosszakaratú emberekből lőn a tanács egybehíva s igy nagyon természetes, hogy elutasittatott. E tanács tagjai közül egy azt állitá, hogy a tenger Európa és India közt oly mérhetlen nagy, hogy a legszerencsésb hajózás mellett is három esztendő kellene ahhoz, a mig odáig el tudna jutni valaki. A másik azt vitatta, hogy a föld gömbölyű levén, minél jobban távolodik a tengeren egy hajó, annál inkább megy a gömb oldalhajlásán lefelé, ha tehát nagyon le találna vitorlázni, többé nem birna a felszinre jutni, kénytelen volna a gömb alatt maradni. Voltak azután többen, kik leczkéztetni kezdték s megkérdezték Kolumbustól egész arczátlanul, hogy okosabbnak tartja-e magát mindazon sok millió embernél, a ki előtte élt? Az a sok ember annyi idő óta, a mióta hajózás létezik, bizonyára rábukkant volna már a föld túlsó felén képzelt szárazföldre s nem maradt volna előtte ennyi évezred óta ismeretlen a föld alsó fele sem, ha az megközelithető volna.
Kolumbus a legnagyobb higgadtsággal érvelt e furcsa, részben megalázó okoskodások ellen s egy perczre sem veszité el hidegvérét, még akkor sem, mikor öt évi várakozás, lótás-futás és kapaczitálás után avval utasították őt el az udvartól, hogy addig a mig a háború a maurokkal tart, semmiféle vállalatba nem hajlandó az uralkodó pár bocsájtkozni.
Ekkor megkinált tervével két gazdag spanyol herczeget, de ezek is elutasították.
Kolumbus Kristófot a sok elutasítás, a közöny rendkívül bántotta, de azért nem csüggedett. A mi azonban legjobban aggasztá, az volt, hogy testvérétől, kit Angliába küldött, nem kapott semminemü tudósítást. Elhatározá, mielőbb Angliába utazni.
Testvére szerencsétlenül járt. Tengeri kalózok fogságába került s több évig azoknál raboskodott. Megszabadult ugyan tőlük s el is utazott Londonba, de teljesen szegényen, elzülve; napi kenyerét földképek rajzolásával tudta nagy nehezen beszerezni; igy a mindennapi szükségletekért küzdve s nélkülözve az illendő ruházatot, mit se tehetett testvére: Kolumbus Kristóf érdekében.
A nagy fölfedezőnek volt egy Diego nevű fia, kit rendkívül szeretett. Nem tudta elhagyni anélkül Spanyolországot, hogy tőle búcsút ne vegyen. Meglátogatta hát a klastromot, melyben fiát nevelteté, s megismerkedett, megbarátkozott Perezzel, a klastrom főnökével. Elmondá tervét annak is, ki rögtön belátta annak nagyszerűségét s kérte Kolumbust, hogy ne hagyja el addig Spanyolországot, a mig ő választ nem kap egy a királynéhoz intézendő levelére.
Kolumbus várt s csakugyan jött egy levél az udvartól, melyben Kolumbus visszahivatott, hogy tervét újból előterjeszsze; telve reményekkel, sietett az udvar felhívásának eleget tenni, azonban a király megint csak azoktól kért az ügyben tanácsot, kik Kolumbus tervét legáncsolták. Igy a dologból megint nem lett semmi. Azok ragaszkodtak előbbi nézeteikhez.
Ennyi küzdelem, csalódás, kigúnyoltatás és megaláztatás után Kolumbus végképpen elhagyni készült Spanyolországot, végső reményét helyezve Angliába. Mialatt útra készült, a spanyolok szerencsések voltak Granadát elfoglalni s véget vetni a maurok birodalmának. Ferdinánd és Izabella lettek urai egész Spanyolhonnak. A birodalomnak ilyeténi megnagyobbodása nagy örömöt okozott az uralkodó párnak, örömüket igyekeztek másokkal is megosztani, el nem utasitottak volna senkit kérelmével, mindenki kegyben részesült. Kolumbus Kristóf két barátja: Quintanilla és Santangelo, barátjuk érdekében felhasználták a kinálkozó jó alkalmat s addig beszéltek, érveltek az uralkodó pár előtt, mig végre azok is kezdtek meggyőződni a terv helyessége felől és rendeletet adtak ki, Kolumbust mielőbb előkeriteni.
Az már régen úton volt.
Futárt menesztettek utána.
Kezdtek aggódni miatta, hogy azalatt másokkal szerződött.
A királyné különösen nyugtalan volt. Ő bizott legjobban Kolumbus sikerében.
A futár szerencsésen járt, Kolumbust még idejekorán visszatéritette, a ki minden fájdalmat, csalódást, szenvedést felejtett, a mit csak odáig el kellé tűrnie és boldogságtól eltelten mondott köszönetet az uralkodó párnak, hogy segélyzik terve keresztülvitelében. A szerződés csakhamar megköttetett s Kolumbus hozzáfoghatott készülődéseihez.
III.
(Kolumbus tengerre száll 1492 aug. 23-án. A hajóján levő nép babonás hitét
megtörni igyekszik.
Horgonyt vet a Kanári szigeteknél, honnét útját nyugat felé veszi.)
A királyi pecséttel ellátott szerződést Kolumbus kézhez vette. Abban
részére a többek közt az is biztosittatott, hogy a fölfedezendő terület
alkirálya leend s e méltóságot utódai is öröklik. Nemkülömben, hogy
tizedrész fogja ugy őt, mint örököseit illetni azon haszonból, melyet a
fölfedezés a spanyol koronának hajtand.
Három hajó lett rendelkezésére bocsátva: Santa Mária, Pinta és Nigua; a két utóbbi nem sokkal volt nagyobb jó nagy tengeri bárkánál, de az első is, mely Kolumbust vitte, a kisebb tengeri járművek közé tartozott, ugy hogy valóban merészség kellett hozzá, ilyen három hajóval oly nagy s bizonytalan tengeri útra elindulni.
Kilenczven embert vitt magával s a hajók elláttattak 12 hóra eleséggel.
Andaluzia egyik tengeri városának, Pálosnak kikötőjében horgonyoztak a hajók, készen, fölszerelve, dagadásra kész vitorlákkal. Kolumbus azonban nem csak bátor és ügyes hajós, de egyszersmind istenfélő keresztény is volt, ki indulás előtt kötelességének tartá, Istenhez folyamodni vállalatának áldásáért; valamennyi útitársától kisértetve, ünnepélyes processióval templomba ment. Az isteni tisztelet végeztével azután másnap hajnalban, 1492 aug. 23-án, nagy sokaság jelenlétében megindult hajóival.
Kolumbus az előre kicsinált útiterv szerint először is a Kanári szigeteket ejtette útjába.
Utazásának másodnapján véletlen szerencsétlenség érte a Pinta hajót. Kormánylapátja eltört, vagy a kormányos ügyetlenségéből, vagy annak rosszakaratából, miután megbánta útrakelését. Ez eset lehangolá Kolumbus egész kiséretét, miután Isten intésének vették s babonás hitök erőt vett rajtok. Voltak olyanok is, kik e szavakkal állitottak Kolumbus elé:
- Mindnyájan elveszünk, ha legott vissza nem térünk.
- Miért? - kérdé Kolumbus csodálkozva.
- Miért? - kiabálának többen. - Hát nem érti? Hiszen elég világosan adja az ég tudtunkra az eltört kormánylapát által, hogy szerencsétlenek leszünk, ha vakmerő vállalatunktól el nem állunk.
- Én ugyan egyebet nem tudok ez esetből kimagyarázni annál, hogy a kormánylapátot, mely eltört, meg kell csinálni.
- Az admirál túlságos szabadszellemü, - susogták meghunyászkodva. - Bele visz még valami veszedelembe.
Kolumbus észrevevén a lappangó bizalmatlanságot s az irántai elhidegülést, maga köré gyüjté embereit s azok előtt kifejté s okokkal támogatva bebizonyitá, hogy esztelenség, bármit is a jövendő sors előhirnökének képzelni, mert az Isten sohase igérte meg nekünk, hogy azt, mi jövendőben velünk történend, előjelek által tudtunkra adja. Inkább bölcseségével és jóságával, magyarázgatá Kolumbus, eltitkolá az ég az ember elől a jövendőt és azért bárgyuság és kishitüség, jövendő sorsunkat előjelekből eltalálni akarni, melyek avval semminemü összefüggésben nem állanak. Mindaz, a mit egy okos és jámbor embernek tenni kell, abból áll, hogy hivatásában eszesen s fáradhatatlan szorgalommal járjon el, minden nap tegye meg a magáét, azután magát az isteni gondviselés karjaiba vesse s a jövendőről ne búsuljon. És ez legyen, bajtársaim, a szabály, melyhez mi is egész utazásunk alatt tartsuk magunkat! - fejezé be oktatásait Kolumbus.
Kolumbus elég szerencsés volt, ily előadásokkal társait a babonás félénkségből, ha nem egészen is, kigyógyitani s minden egyéb baj nélkül megérkeztek a Kanári szigetekhez.
Itt kiigazitották a mennyire lehetett hajóikat, ellátták magukat a szükséges élelmiczikkekkel és szeptember 6-án fölszedve horgonyaikat, neki indultak az Atlanti Oczeánnak, folyvást nyugati irányt tartva.
Alig tünt el a szárazföld, a hajók népsége ismét elveszte minden bátorságát, többen jajgatni, elégedetlenkedni kezdtek, követelve a visszatérést, s Kolumbusnak volt baja elég, a mig őket ismét megnyugtatta, sőt több, neki tüzelte az útnak, elébök tárva jövendő szerencséjöket s gazdagságukat. Kolumbus ez időtől fogva folyvást éber szemmel kisérte útitársait s igyekezett minél több időt velök tölteni; előttük forgatta tengerész-műszereit s vizsgálgatta mérő ólommal a víz mélységét, nehogy az ismeretlen tengeren váratlan veszedelem érhesse a hajókat. Csak kevés időt forditott pihenésre. Emberei előtt folyvást vidám, derült arczot mutatott, nehogy okot szolgáltasson legcsekélyebb aggodalomra. Egyszerű, puritán életmódot vitt, semmivel sem élt jobban s élvezett nagyobb kényelmet legutolsó matrózánál.
